A jelenlegi ismereteink szerint K. e. 10000 körül az ősember alvóhelye egy igazi biomatrac volt, melyet inkább nevezhetnénk vacoknak. Nem állt másból, mint ágak, falevelek, szalma, és más növényi eredetű anyagok összehordott együtteséből. Ezt a vadászat népszerűsödésével kiegészítették vagy, felváltották az állati szőrmékkel, melyet egy emelvényre halmoztak, hogy távoltarthassák magukat a rovaroktól, és a hideg földtől.
A legkorábbi ágyak az ókori Egyiptomból származnak, ahol nagy tisztelet övezte ezt a bútordarabot, ami abban mutatkozott meg, hogy egyre díszesebb ágykereteket készítettek. Aranyozták, festették, faragták a fokozott szépség elérése érdekében. Tutanhamon fáraónak ébenfa és arany ágya volt. A köznép jellegzetesen pálmalevelekből álló „ágyon” aludt.
A Római Birodalomban fejlődést kísérhetünk szemmel ezen a téren is. A közismert lukulluszi lakomákhoz is fából, bronzból ezüstből készült fekhelyeket biztosítottak a táplálkozáshoz. A alváshoz használt ágyaik sem különböztek ezektől nagyban, az arany, ezüst, bronz itt sem hiányzott az ágyak keretiből. Ezeken az bútorokon viszont, már gyapjúból, szénából, nádból és tollakból készített töltött matracok szolgáltak a kényelmes alváshoz. A rómaiak fedezték fel a vízágyat is, melyet arra használtak, hogy a meleg vízzel töltött bútor elálmosítsa őket, hogy aztán átfekhessenek a rendes alvóalkalmatosságukra.
A Középkor és a Reneszánsz egészen új formába csomagolta az eddig ismert bútordarabot, hiszen megjelennek a szebbnél szebb baldachinos fa ágyak, és az oszlop nélküli baldachinok is, melyeknél az ágy mennyezetét nem fa oszlopokra helyezték, hanem a szoba mennyezetéhez rögzítették, és onnan csüngött alá. A matracok javarészt borsó héjából, szalmatöltetből, tollpelyhekből készültek, melyet egy erős szövetanyagba, azt követően pedig selyembe burkoltak. Ezt természetesen csak a nemesség engedhette meg magának, a köznép egyszerű nyoszolyákon hajtotta álomra fejét. Az öntöttvas ágyak és a szalma, lószőr, vagy akár gyapottöltetű matracok a 18. sz végén váltak először népszerűvé. Ez volt az első olyan lehetőség , amelynél már nem volt a bogarak, rovarok jelenléte nélkülözhetetlen része az alvásnak.
A következő nagy változást az 1871-es év hozta, ugyanis Heinrich Westphal kifejlesztette a Bonnel rugós matracokat, melyek gyorsan népszerűvé váltak. Az 1800-as évek végén felváltotta a Bonnel rugó az Epeda rugót. Az Epeda az hordó alakú, a Bonnel pedig tölcséres. Ez a szférikus palást azért kell, hogy az összenyomáskor a rugómenetek ne egymásra feküdjenek, mert az nagyon behatárolja a rugóutat. A szférikus rugó menetei az összenyomódáskor egymás mellé kerülnek, tehát alacsonyabbra nyomhatók össze. Az Epeda rugó esetében viszont a rugófejek kisebb átmérőjűek, ezért éppen a használati felületen bizonytalan lesz a felszín és problémás az egyes rugók összetartása, rugózattá egyesítése. Ezt követte az 1960- as évektől a lakossági használat számára is elérhetővé vált poliuretán hab. A kifejlesztett habszivacsmatrac kényelmes alternatívát kínált, akkoriban mindenki a szintetikus anyagok nagyszerűségét ünnepelte, még senki nem gondolt a PUE habok kétségbeejtő mértékű környezetszennyezésére és az egészségügyi kockázatokra. Később a szintetikus habok gyártástechnológiáját az űrkutatás és a hadiipar igényei gyorsan fejlesztették. A NASA- számára kreált lassú visszaalakulású, eredetileg energiaelnyelő habok népszerű felhasználási területeket találtak az ágyak körül. Ezekből továbbfejlődött az úgynevezett „memória hab”. Ezt először Tempur alkalmazta 1992-ben matracgyártásnál, előtte ilyen formában nem jelent meg az akkori termelésben.
